Pangkor: egy sziget Malajzia nyugati partjaihoz közel, amely az európai turisták által szinte teljesen ismeretlen. A malájoknak viszont ez az egyik legkedveltebb üdülőparadicsoma. A nők itt földig érő száriban, a férfiak pedig farmert és pólót viselve mártóznak meg a tengerben. A fákon és az utakon majmok tucatjai állnak lesben, hogy egy óvatlan pillanatban lecsaphassanak bármire, amit érdekesnek találnak, legyen az napszemüveg vagy fényképezőgép.

Pár percünk volt csak, hogy a buszmegállótól átérjünk a komp kikötőig. Már majdnem elindult, amikor szó szerint beestünk az ajtón. A komp belseje olyan volt, mint egy rendezvény hajó. Mi pedig utolsóként léptünk a fedélzetre, ráadásul rögtön a színpadra. Legalább 300 szempár szegeződött ránk, mind maláj, turista egy sem volt köztük. Nem túlzok: úgy néztek, mintha még sosem láttak volna fehér embert. Ez valószínű azért volt, mert Pangkor-ról az útikönyvek nem nagyon írnak semmit, pont emiatt nagyon ritka, hogy idetévedjen egy turista.

Babarózsaszín taxik voltak mindenhol

A komp Lumut kikötőjéből indult és nagyjából 45 percet utaztunk. A sziget több pontján is megállt, mi a végállomáson szálltunk le, és onnan még taxizni kellett 10-15 percet az üdülő övezetbe. A taxik mind baba rózsaszínre voltak festve.

Ez a fotót a kompról készítettük, közvetlenül mielőtt megérkeztünk volna

Szokásunkhoz híven szállást most sem foglaltunk előre. Az viszont rögtön feltűnt, hogy nagyon sokan vannak a szigeten. Elindultunk szobát keresni. Korábbi tapasztalatainkból kiindulva, azt gondoltuk itt is 10 perc alatt találunk szállást. Kiderült viszont, hogy nemzeti ünnep van Malajziában, így teltház volt a teljes szigeten. A keresgélés a szokottnál kicsit tovább, 20 percig tartott. Az egyik helyen szerencsénk volt, egy házaspár visszamondta foglalását, így miénk lehetett a faházuk.  

Ebben a faházban kaptunk szállást

Még aznap este elmentünk vacsorázni. A grillezett ráját kóstoltuk meg, amit pálmalevében csomagolva sütöttek ki, hozzá pedig pikáns, csípős szószt adtak. Naivan azt hittük, hogy kevés lesz benne a szálka és könnyű lesz enni. Tévedtünk. A tengeri állat tele volt apró szálkákkal, de a húsa nagyon finom volt. A csípős szósz viszont bármennyire finom volt, utólag sajnos megbántuk, mert erős gyomorgörcsöt és hasmenést okozott.

A tengerpart, ahol minden nap fürdőztünk

Másnap elindultunk felfedezni a szigetet. Közel volt a szállásunk a parthoz, így elsőként megmártóztunk a tengerben, hogy lehűtsük magunkat. Körülöttünk csak helyiek fürdőztek. A nőkön földig érő szári, a férfiak pedig farmernadrágban és pólóban mentek be a vízbe. Kerek szemekkel néztek ránk, amikor útitársam bikinire, én fürdőgatyára vetkőztem. Rajtunk kívül csak az 1-2 éves gyerekek voltak hasonló öltözetben.

A majmok Pangkor-on nem félnek az emberektől, egészen közel merészkednek

Fürdés utána elindultunk sétálni, hogy egy kicsit csendesebb partszakaszt találjunk. Bármerre jártunk majmok tucatjai jelentek meg. Egyre közelebb jöttek, nem féltek az emberektől. Mi viszont felkészültünk, és mindenünket elraktunk a táskába, ami apró, csillogó és potenciális zsákmányt jelenthet számukra. Ráadásul engem már harapott meg majom, igaz állatkertben, de nem hiányzott az a procedúra, amin akkor átestem. Próbáltuk fotózni őket, de a gép láttán vérszemet kaptak és elindultak nagyobb lendülettel felénk, így azt gyorsan elpakoltuk a táskába és igyekeztünk kikerülni őket.

Ide jöttünk át, amikor csendre vágytunk

Csak pár száz métert kellett gyalogolnunk és egy nagyon csendes partszakaszra bukkantunk. Alig voltak páran, a fára pedig egy fa hinta volt felakasztva, ami pont a tengerparton volt félig a vízben.  

Apam balik : az ázsiai palacsinta

A napozás és fürdőzés után visszaindultunk a szállásra, de útközben, nagyon finom illatokat éreztünk. Egy mozgó bódénál találtuk meg az édes illatok forrását. Egy nagy tűzhely volt, rajta pedig a gázrózsák helyett kör alakú mélyedések, mintha csak vasból készülte edények lennének. Palacsintaszerű tésztát öntöttek bele, majd pedig mogyorókrémet, kakaót, vagy fahéjat szórtak rá, pár másodperc múlva pedig kiszedték a formából, kettéhajtották és már lehetett is enni. Ez volt az apam balik, a helyi vékony palacsinta. A hagyományos palacsintától csupán annyiban tér el, hogy a tésztája ropogós.

Érdekes volt, hogy míg az elején mindenki megbámult minket, mert fehérek vagyunk, a harmadik nap végére már egészen megszoktak a malájok. Egy-két pultossal beszélgettünk is. Ő mondta, hogy ritkán tévednek erre turisták. A sziget ezen része kifejezetten csak helyiek által látogatott. Ha bárki Malajziába készül és szeretne betekintést nyerni a malájok mindennapjaiba, szokásaiba, akkor erre Pangkor tökéletes helyszín.

Három napot töltöttem Malajzia fővárosában, étlen, szomjan, pénz nélkül, reménykedve, hogy minden megoldódik és hazajutok.  Kuala Lumpur látványosságai helyett a rendőr-kapitányságokat és nagykövetségeket jártam végig, a nem létező magyar külképviselet után kutatva. Hiába rabolt ki egy maláj motoros, három másik helyi önzetlen segítsége kompenzált mindenért.

Forró nyári este volt. A tikkasztó hőséget a nagyon magas páratartalom tette még elviselhetetlenebbé. Kuala Lumpur buszpályaudvarán óriási nyüzsgés fogadott, és az egész városban olyan volt a hangulat, mintha az emberek csak arra vártak volna, hogy besötétedjen és elkezdhessék ügyeiket intézni: bevásárlás a boltban, barátokkal való találkozás és a cipészhez elmenni. A vidéken töltött másfél hét után érdekes élmény volt, kicsit elveszettnek éreztem magam.  

Erre a buszpályaudvarra érkeztünk.

Malajziai utam utolsó három napját terveztem a fővárosban tölteni. Metropoliszról van szó, így minden percet igyekeztem kihasználni. Az érkezés után a China Town felé indultam. Azt olvastam, ott a legolcsóbbak a szállások és onnan viszonylag könnyen megközelíthetők a nevezetességek. Sikerült gyorsan egy szobát találni, így még aznap este elindultunk útitársammal felfedezni a várost.

China Town: ebben a városrészben vettünk ki szobát.

Annyira izgatottak voltunk, hogy teljesen megfeledkeztünk az elővigyázatosságról, felkaptuk a táskánkat – benne az útlevelekkel, az összes pénzzel és minden személyi okmányunkkal – és elindultunk megnézni a Petronas tornyokat. Úgy tűnt a Kuala Lumpur jelképének számító épületek egész közel vannak. Térképünk nem volt, de könnyen odataláltunk. Elkészítettük a „kötelező” szelfiket a felhőkarcolók előtt és elindultunk vissza a szállásra. 

Petronas Tornyokról sajnos nincs saját fotó, mert lenyúlták a fényképezőgépet is

Éjfél körül lehetett. Már javában pörgött az éjszakai élet, a klubok előtt többen cigiztek, mások arra vártak, hogy bejuthassanak a szórakozóhelyre. Néhányszáz méterrel odébb viszont már szinte üresek voltak az utcák: egy-két motoros cikázott oda-vissza. A nagy zsivaj után jól is esett a csend. Azzal viccelődtünk, hogy itt aztán könnyen vese donorok lehetünk, de az eszünkbe sem jutott, hogy bármi baj történhetne. A kihaltnak tűnő utcán egy motoros közeledett felénk szemből, majd elhajtott mellettünk. Fel sem tűnt, hogy pár méterrel mögöttünk megállt és visszafordult. A következő pillanatban már azt láttam, hogy útitársam rohan a motoros után és próbálja visszaszerezni a táskáját, de hirtelen hasra esik.

A válltáskában volt mindenünk az okmányainkon kívül a fényképezőgépünk és a szobakulcsunk is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább az én telefonomat nem lopták el, az a zsebemben volt. Felfoghatatlan volt, ami történt. Útitársam órákig sírt és reszketett. Sokkos állapotba került. Nem csoda, ott álltunk a világ másik végén, és fogalmunk sem volt, hogy jutunk majd haza.

Egy taxis jött oda hozzánk, kérdezte mi történt. Elmondtam, hogy kiraboltak és mindenünk a táskában volt. Nagyon jó fej volt, azonnal felajánlotta, hogy elvisz minket a rendőrségre, ahol feljelentést tehetünk. Többször is mondtam neki: nincs pénzünk, nem fogunk tudni fizetni neki, de nem törődött vele. A kocsiban próbált megnyugtatni minket, azt mondta rosszabbul is járhattunk volna. Kuala Lumpurban gyakoriak a rablások: több turistának késsel vágják le a válláról vagy a derekáról a táskákat. De olyan esetről is mesélt, amikor ellenszegültek a tolvajnak, aki válaszul megkéselte áldozatát.

Erre a rendőr-kapitányságra vittek minket először.

A rendőrségen kiderült, hogy a turisták ügyeivel egy másik kapitányság foglalkozik, korábbi segítőnk a taxis szó nélkül átvitt minket oda is. Ott felvették a jegyzőkönyvet és kaptunk egy cetlit a magyar nagykövetség címével és telefonszámával. Már az ajtóban voltunk, amikor utánuk szólt a nyomozó, hogy hétfőn próbálkozzunk, mert hétvégén nincsenek nyitva a külképviseletek. Szombat hajnali 5 óra volt és ezzel még nem volt vége a rendőrségi hercehurcának. Egy járőrrel el kellett mennünk a helyszínre, hogy ott pontosan megmutassuk, hol raboltak ki minket. Később kiderült, erre azért volt szükség, hogy ellenőrizzék, volt-e térfigyelő kamera az utcában.

A rendőr ezután elvitt minket a szállásunkra. A recepciós nagyon segítőkész volt, belement, hogy egy olcsóbb szobára cseréljük a korábbit. Az ablaktalan szobában csupán egy vaságy és egy ventilátor volt. A visszakapott különbözetből tudtunk pár liter vizet venni és egy kis rágcsálni valót, a többit a reptéri transzferre és metrójegyre tettük félre.  Másnap szinte ki sem mozdultunk, próbáltuk feldolgozni a történteket. Délután már nevetni is tudtunk a helyzeten. Vasárnap is csak vízért mentünk ki az utcára, nem igazán volt kedvünk nézelődni a városban, még úgy sem, hogy tudtuk, már nincs mit elvenni tőlünk.

Kuala Lumpur: itt vettünk néhány liter vizet

Eljött végre a hétfő, elindultunk a Malajziai Magyar Nagykövetségre. A recepción furcsán néztek ránk, amikor mondtuk, milyen ügyben jöttünk és mit keresünk. Közölték, hogy a magyar külképviselet már elköltözött egy új helyre. Néhány telefon után sikerült kideríteniük a címet, ami csak néhány utcával volt odébb. Ott is meglepődve néztek ránk. Még soha nem hallottak Magyarországról és közölték, hogy abban az épületben biztosan nincs magyar nagykövetség. Felsorolták, mely országok konzulátusai vannak abban az épületben. Felkérezkedtünk a németekhez. Újabb telefonok következtek, végül csak annyit mondtak: az előző évben megszűnt a magyar képviselet az országban. A német ügyintéző nagyon segítőkész volt, kiderítette, hogy a hollandok intézik a magyar ügyeket.

Kuala Lumpur egyik metróállomása

A holland nagykövetség messze volt a belvárostól, pénzünk viszont már nem volt buszjegyre, így gyalog indultunk el. Egy órát sétáltunk és sajnos ott sem kaptunk jó híreket. Az ügyintéző azt mondta: 4-5 nap mire elkészül az ideiglenes útlevelünk, ami fejenként 15 ezer forintba kerül. A gépünk viszont másnap este indult, és csak annyi pénzünk maradt, hogy kijussunk a reptérre. A nőbe egy szemernyi empátia sem szorult. Széttárt karokkal csak azt ismételgette, hogy ebben nem tud segíteni, a jakartai nagykövetség intézi az ügyeket, rajtuk múlik minden. Elkértem a nagykövet telefonszámát, felhívtam és elmondtam a sztorinkat. Készséges volt és megígérte: mindent megtesz, hogy felgyorsítsa a dolgokat. Azt mondta pénzhez úgy juthatunk, hogy otthonról valaki Western Unionon keresztül átutalja az összeget, amit mi egy pin kód megadásával átvehetünk.

Az ideiglenes útlevelem

Úgy tűnt, minden megoldódik, de újabb akadályba ütköztünk. A Westen-Unionnál csak útlevél felmutatásával adhatják ki a pénzt. Szerencsénk volt, mert az ügyintéző megsajnált minket, és csak az útlevél másolatot kérte. Miután odaadta a pénzt, annyit mondott: szégyelli magát a motoros helyett is, és sajnálja, hogy ez történt az ő országában és ilyen élményekkel térünk haza. A pénzzel visszatértünk a holland követségre, kifizettük az időközben elkészült útleveleinket és elindultunk a repülőtérre. Épségben hazatértünk, bár a repülőtéren csodájára jártak ideiglenes úti okmányunknak, azt mondták ilyet még nem láttak.  Ma már csak nevetünk az egészen, azon ahogy futottunk a motoros után, a kicsi, ablaktalan szobán és a pillanaton, amikor megtudtuk nincs magyar képviselet az országban. Még mindig nagyon hálásak vagyunk a mi két „hétköznapi hősünknek” a taxisnak és az ügyintézőnek.

Malajziában azóta ismét van Magyar Nagykövetség. Tanulva a hibámból, mindenkinek azt javaslom, hogy mielőtt elindulna, nézzen utána a legfontosabb tudnivalóknak, például a külképviseletek elérhetőségének is. 

Zsákos Frodónak éreztem magam a Gyűrök urából, amint beléptem a mohadzsungelbe. Semmit nem lehetett megérinteni, de a szemnek maga volt a csoda. A színek annyira élénkek voltak, hogy szinte hunyorognom kellett. Kilépve az erdőből, több száz hektáros teaültetvény hevert a lábaim előtt. Az ezerarcú Malajzia újabb oldala: a pálmafáktól néhány órára, orchideák és fenyők sorakoztak.

Forrón tűzött a nap, amikor csónakba szálltam és búcsút intettem a dzsungelnek. Akkor még nem gondoltam, hogy következő úti célom is egy őserdő lesz, mégis merőben más élményekkel gazdagszom majd, mint Kuala Tahan-ban. A csónak egy kis város partján tett ki, pár száz méterre a buszpályaudvartól. A csarnokban csak a különböző busztársaságok standjai voltak, sűrűn egymás mellett. Ahogy beléptünk, rögtön nagy kiabálás kezdődött, a jegyárusok mind azt szerették volna, hogy őket válasszuk, így óriási harc kezdődött értünk. Mivel egyiket sem ismertük, találomra választottunk egy bódét, és ott vettük meg a jegyet a Cameron-felföld szívébe, Tanah Rataba. 

Tanah Rata: a Cameron-felföld völgyében lévő egyik kis város

A buszunk csak órákkal később indult, ezért leültünk a váróban, ahová a bódéból azzal az instrukcióval irányította minket, hogy „majd szólnak”. A rendszeren csak hosszas megfigyelés után tudtunk eligazodni. A társaságok buszai sorban egymás után álltak be a megállókba. A váróban volt egy irányító férfi, aki bekiabálta az éppen akkor induló busz célállomását. Mi nagy lendülettel, többször is nekilódultunk a csomagjainkkal megpakolva, de mosolyogva visszaültettek, hogy ez még nem a mi buszunk, majd szól, amikor mi következünk.  Így is volt, először közhírré tette, hová indul a következő busz, majd odajött és készségesen odakísért minket a buszunkhoz. Nagyjából 5-6 órát utaztunk a Cameron-felföldig gyönyörű, hegyvidéki tájakon keresztül. Az út szélén sűrűn sorakoztak a szebbnél szebb lila és fehér orchideák, amelyeket itthon több ezer forintért árulnak. 

Tanah Rata egyik lakóépülete

A busz egy völgy mélyén fekvő kisvárosban tett le minket. Amint leszálltunk, szó szerint fellélegeztünk. A párás, szinte már fullasztó meleg után, a hegyek között friss és kellemes levegő fogadott. 20-25 fok lehetett és a páratartalom is alacsony volt, a közérzetünk hirtelen sokkal jobb lett. A város épületeit végignézve, akár Európában is lehettünk volna. Néhány ház az ausztriai építészetre emlékeztetett, ráadásul az egymás mellett sorakozó fenyőfák is ezt az érzetet erősítették bennem. Egy vendégházban találtunk szállást, és mivel a tulajdonos azt hitte nászúton vagyunk, a legjobb szobát kaptuk, és még az árból is engedett kicsit. Nagyon barátságos volt, este sokáig beszélgettem vele, kérdezgettem tőle, mit érdemes megnézni, és vannak-e túráik. Egy egynapos kirándulást ajánlott, azt mondta, ha mindent látni akarunk, azt válasszam.

Ezzel a dzsippel indultunk az egynapos túrára

Másnap korán keltünk. Egy terepjáró várt miket a ház előtt. Egy órás kocsikázás után egy kilátóhoz érkeztünk. Lenyűgöző volt a látvány. Bármerre néztem, csak erdőt láttam, minden csupa zöld volt. Túravezetőnk elárulta, azért kellett annyira korán indulnunk, mert ez a panoráma csak ilyenkor látható. Később ugyanis gyakran leszáll a köd, és ebben a magasságban csupán 50-60 méterig lehet ellátni.

Teaültetvény nem messze Tanah Rata-tól

Visszapattantunk a dzsipbe és már indultunk is tovább. Fél óra autózás után ismét megálltunk egy út szélén. Pár lépést tettünk bokrok és fák között, majd elénk tárult a mohadzsungel. Azt a pillanatot soha sem fogom elfelejteni. Úgy éreztem, mintha egy mesébe csöppentem volna. Az élénkzöld szín, szinte hunyorgásra késztetett. Egyszerűen nem hittem a szememnek. A fák törzse és ágai is zöldek voltak. A talpam alatt a talaj pedig annyira puha volt, mintha szivacson jártam volna és az is olyan zöld volt, amilyet korábban még soha nem láttam.  Egy mesebeli kis ösvényen sétáltunk. Túravezetőnk folyton azt hajtogatta, hogy „mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Azt mesélte, épp ilyen mohaerdőben forgatták a Gyűrűk urát Ausztráliában. Nem is kellett több, rögtön Zsákos Frodónak képzeltem magam, aki élete árán is őrzi a gyűrűt.

A varázslatos moha dzsungel

A félórás séta után, ismét dzsipbe szálltunk. Útközben megálltunk az egyik teaültetvényen, ahol épp szüreteltek a helyiek, majd továbbindultunk egy dombtetőre, a helyiek kedvenc teáját gyártó, Boh tea gyárhoz. Ahogy kiszálltunk az autóból, azonnal megcsapta az orrom a friss tea illata. Az üzemben körbevezettek minket, ahol végigkísérhettük a teakészítés fázisait. A gyár mellet stílszerűen volt egy teázó, elképesztő panorámával. Bármerre néztem, mindenhol a teaültetvények lankái hullámoztak.

Selfie a panoráma teázóból

A varázslatos Cameron-felföldön csupán 3 napot töltöttem. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ha Malajziában jár, semmiképp se hagyja ki ezt a vidéket. A teaültetvények és a mohadzsungel látványa páratlan. És még egy hasznos tipp az országba készülőknek: semmit ne foglaljatok le előre, mert helyben sokkal olcsóbban hozzájuthattok szálláshoz és programokhoz egyaránt, ráadásul a választék is jóval nagyobb, mint az interneten.

Nagy álmom volt, hogy egyszer nekivágjak a dzsungelnek. Persze azzal nem számoltam, hogy ez a kaland teljesen más lesz a valóságban, mint amilyennek elképzeltem.  A tigrisek és elefántok fürkészése helyett, a leveli piócákkal, a bogarakkal és óriási kidőlt fák megmászásával kellett megküzdenem 40 fokban, 100% páratartalomban. Kiruccanásom egyik legizgalmasabb része pedig az őserdő mélyén elterülő, barlangban töltött éjszaka volt.

2014 májusában a malajziai körutam során végre eljött a várva várt nap, amikor elindultam a Taman Negara Nemzeti Parkba, az esőerdő mélyére. Az általunk kiszemelt városkába autóval vagy csónakkal lehetett eljutni. Így az utóbbit választottam, az sokkal izgalmasabbnak tűnt. Főleg mikor megláttam, hogy egy fából összetákolt 5-6 méteres vízi járműről van szó. Az út körülbelül 2 és fél órás volt, de megérte. Egy varázslatos kis falu partján szálltunk ki, ahol a házak a domb tetején voltak.

Kuala Tahan

A falu alig lehetett 100 lelkes, a helyiek kedvesek voltak és nagyon segítőkészek. Már alig vártam, hogy elinduljunk a dzsungelbe, a kínálat viszonylag nagy volt: 1,2,3 napos és egy hetes kalandból is lehetett választani. Meglepő módon kevés volt a jelentkező, így várnom kellett pár napot az indulásig. A 2 napos túrát választottam végül. Korán indultunk, a túravezetővel együtt öten. Előtte megkaptuk az „útravalónkat”: fejenként 4 liter vizet, 2 db konzervet, 2 db instant levest, egy polifómot, és egy hálózsákot, majd csónakba szálltunk és két órát utaztunk a kiindulópontig.

Úton a dzsungelbe

Közben a túravezető valamilyen növény levelébe tekert fűszeres halas rizst adott nekünk ebédre. Nagyon fűszeres volt, és erősen érződött benne a koriander. Egy elhagyatott egykori kempinghez érkeztünk, a faházak lepusztult állapotából jól látszott, hogy évek óta nem használják már őket. Az első kihívás egy 30-40 méteres függőhíd volt, magasan lombok fölött. Tériszonyom van, így percek teltek el, mire megnyugtattak, hogy nem fog leszakadni a híd, nyugodtan menjek át rajta. A poén az egészben, hogy útitársam az első lépésnél megcsúszott és hanyatt vágódott. Ismét percek kellettek, hogy összeszedjük magunkat, ezúttal a nevetést nem bírtuk abbahagyni.

Tahan függőhíd: ezen minden tériszonyos legyőzheti félelmeit

Túravezetőnk, Rippi egy nagyon beszédes, jó fej maláj srác volt, aki korábban sok időt töltött Franciaországban is. Néhány éve költözött ebbe a faluba, azóta vezeti a turistákat ezen a különleges útvonalon. A gyaloglás már rögtön az elején nagyon izgalmas volt, a sűrű növényzettől ugyanis nem láttuk az ösvényeket. Rippi macsétával vágta az utat, akár csak a filmekben, és többször poénkodott azzal, hogy erre még nem járt. Később kiderült nem viccnek szánta, tényleg nem a megszokott útvonalon megyünk, mivel egy közelmúltbeli vihar több fát kidöntött, így azok az utak használhatatlanná váltak. Ez az elején kicsit aggasztott, de az óriási meleg (kb: 38-40 fok) és a magas páratartalom hamar elvonta a figyelmem, ömlött rólunk a víz.

Ez a kép félúton készült az esőerdő mélyén.

Néha megálltunk kicsit pihenni, olyankor Rippi érdekes sztorikkal, legendákkal szórakoztatott minket. Mesélt például az erdő szelleméről Puntiánáról, aki állítólag több turistának is megjelent éjszakánként.  Szó volt az Elfekről is, a helyi bennszülöttekről, akik – elmondása szerint - láthatatlanul kísérnek minket végig az utunkon. Kicsit furcsának tűnt, amikor azt kérte tőlünk, hogy mielőtt könnyítünk magunkon, úgy adhatjuk meg a megfelelő tiszteletet, ha előtte engedély kérünk tőlük, ha már az ő földjükön járunk.

Ehhez hasonló vastag fatörzseken kellett átverekednünk magunkat

Embert próbáló volt az utunk, sokszor óriási fatörzseken kellett átmásszunk, hogy tartani tudjuk az időt. Az rémített meg a legjobban, hogy egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, egyre nedvesebb a pólóm. Először azt gondoltam, csak jobban izzadok, de amikor odanéztem, láttam, hogy tiszta vér a felsőm. Leveli piócák tapadtak a hasamra, a bokámra, a hónaljamhoz és anyakamra. Az ijedtség persze sokkal nagyobb volt, mint a baj. A vérszívók ugyanis egyáltalán nem ártalmasak, sőt. Gyorsan leszedtük egymásról a kis vérszívókat és mentünk is tovább.  Nem sokkal később egy újabb trauma ért. Megcsípett valami, amitől az egész karom bevörösödött és égett. Már a végrendeletemet fogalmaztam fejben, meg a sírfeliratomat, de Rippi próbált megnyugtatni, hogy valószínű csak egy darázs csípett meg, de biztosra ő sem tudta. Alig egy óra múlva már csak a csípéshelye látszott, és a fájdalom is elmúlt.  

A barlang egyik bejárata (itt töltöttük az éjszakát)

Végre megérkeztünk a barlanghoz. Több ezer négyzetméter lehetett és 30-40 méter belmagasságú. Ijesztő volt arra gondolni, hogy ott töltjük majd az éjszakát és bármikor betévedhet egy vadállat. Sötétedés előtt még gyorsan lecuccoltunk, majd kaptunk egy ócska kis bádog edényt, hogy azzal mehetünk fürdeni. A barlang bejáratánál volt egy kis patak, a tállal locsoltuk magunkat és egymást. Miután végeztünk, nekiláttunk fát gyűjteni, hogy legyen elég tüzelőnk egész éjszakára. Megraktuk a tüzet bent a barlangban, megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Rippi gyertyákat rakott körénk, ha arra tévedne egy vadállat, ne merészkedjen közelebb. Azzal nyugtatott meg minket, hogy egész éjszaka ébren lesz és vigyáz ránk. Így is volt. Énekelt, és táplálta a tüzet. Nem sokat tudtam aludni, borzasztóan melegem volt és minden apró zajra kipattant a szemem. Másnap ismét útra keltünk. Elefántok nyomába eredtünk, követtük a lábnyomokat és az ürülékükből próbáltuk meg kikövetkeztetni, a közelben vannak-e még, de sajnos nem láttunk egyet sem. Az ebédszünet egy patak partján volt. Amíg Rippi főzött, mi napoztunk és fürödtünk, ruhában és bakancsban persze, mert a víz elég zavaros volt, nem tudhattuk mi van a lábunk alatt. Evés után már csak néhány órát kellett gyalogolnunk, hogy a folyóhoz érjünk, ahol már várt minket a csónak és annak kapitánya. Az arcunkra volt írva, az elmúlt két nap gyötrelme és varázsa. Nem olyan volt a dzsungel túra, amilyennek elképzeltem, hanem annál sokkal jobb.

Sajnos végül sem elefántot, sem tigrist nem láttam, de az esőerdő lenyűgöző látványa és hangulata mindenért kárpótolt. Ez a két nap ráébresztett az emberi teljesítőképesség és akaraterő legyőzhetetlenségére. Egy számomra tejesen idegen környezetben, szokatlan éghajlati körülmények között, kilépve a komfortzónámból sikerült végigcsinálni a túrát. A megpróbáltatások ellenére, bármikor végigcsinálnám újra. Sőt! Legközelebb már talán az egy hetes túrára nevezek be.