Nagy álmom volt, hogy egyszer nekivágjak a dzsungelnek. Persze azzal nem számoltam, hogy ez a kaland teljesen más lesz a valóságban, mint amilyennek elképzeltem.  A tigrisek és elefántok fürkészése helyett, a leveli piócákkal, a bogarakkal és óriási kidőlt fák megmászásával kellett megküzdenem 40 fokban, 100% páratartalomban. Kiruccanásom egyik legizgalmasabb része pedig az őserdő mélyén elterülő, barlangban töltött éjszaka volt.

2014 májusában a malajziai körutam során végre eljött a várva várt nap, amikor elindultam a Taman Negara Nemzeti Parkba, az esőerdő mélyére. Az általunk kiszemelt városkába autóval vagy csónakkal lehetett eljutni. Így az utóbbit választottam, az sokkal izgalmasabbnak tűnt. Főleg mikor megláttam, hogy egy fából összetákolt 5-6 méteres vízi járműről van szó. Az út körülbelül 2 és fél órás volt, de megérte. Egy varázslatos kis falu partján szálltunk ki, ahol a házak a domb tetején voltak.

Kuala Tahan

A falu alig lehetett 100 lelkes, a helyiek kedvesek voltak és nagyon segítőkészek. Már alig vártam, hogy elinduljunk a dzsungelbe, a kínálat viszonylag nagy volt: 1,2,3 napos és egy hetes kalandból is lehetett választani. Meglepő módon kevés volt a jelentkező, így várnom kellett pár napot az indulásig. A 2 napos túrát választottam végül. Korán indultunk, a túravezetővel együtt öten. Előtte megkaptuk az „útravalónkat”: fejenként 4 liter vizet, 2 db konzervet, 2 db instant levest, egy polifómot, és egy hálózsákot, majd csónakba szálltunk és két órát utaztunk a kiindulópontig.

Úton a dzsungelbe

Közben a túravezető valamilyen növény levelébe tekert fűszeres halas rizst adott nekünk ebédre. Nagyon fűszeres volt, és erősen érződött benne a koriander. Egy elhagyatott egykori kempinghez érkeztünk, a faházak lepusztult állapotából jól látszott, hogy évek óta nem használják már őket. Az első kihívás egy 30-40 méteres függőhíd volt, magasan lombok fölött. Tériszonyom van, így percek teltek el, mire megnyugtattak, hogy nem fog leszakadni a híd, nyugodtan menjek át rajta. A poén az egészben, hogy útitársam az első lépésnél megcsúszott és hanyatt vágódott. Ismét percek kellettek, hogy összeszedjük magunkat, ezúttal a nevetést nem bírtuk abbahagyni.

Tahan függőhíd: ezen minden tériszonyos legyőzheti félelmeit

Túravezetőnk, Rippi egy nagyon beszédes, jó fej maláj srác volt, aki korábban sok időt töltött Franciaországban is. Néhány éve költözött ebbe a faluba, azóta vezeti a turistákat ezen a különleges útvonalon. A gyaloglás már rögtön az elején nagyon izgalmas volt, a sűrű növényzettől ugyanis nem láttuk az ösvényeket. Rippi macsétával vágta az utat, akár csak a filmekben, és többször poénkodott azzal, hogy erre még nem járt. Később kiderült nem viccnek szánta, tényleg nem a megszokott útvonalon megyünk, mivel egy közelmúltbeli vihar több fát kidöntött, így azok az utak használhatatlanná váltak. Ez az elején kicsit aggasztott, de az óriási meleg (kb: 38-40 fok) és a magas páratartalom hamar elvonta a figyelmem, ömlött rólunk a víz.

Ez a kép félúton készült az esőerdő mélyén.

Néha megálltunk kicsit pihenni, olyankor Rippi érdekes sztorikkal, legendákkal szórakoztatott minket. Mesélt például az erdő szelleméről Puntiánáról, aki állítólag több turistának is megjelent éjszakánként.  Szó volt az Elfekről is, a helyi bennszülöttekről, akik – elmondása szerint - láthatatlanul kísérnek minket végig az utunkon. Kicsit furcsának tűnt, amikor azt kérte tőlünk, hogy mielőtt könnyítünk magunkon, úgy adhatjuk meg a megfelelő tiszteletet, ha előtte engedély kérünk tőlük, ha már az ő földjükön járunk.

Ehhez hasonló vastag fatörzseken kellett átverekednünk magunkat

Embert próbáló volt az utunk, sokszor óriási fatörzseken kellett átmásszunk, hogy tartani tudjuk az időt. Az rémített meg a legjobban, hogy egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, egyre nedvesebb a pólóm. Először azt gondoltam, csak jobban izzadok, de amikor odanéztem, láttam, hogy tiszta vér a felsőm. Leveli piócák tapadtak a hasamra, a bokámra, a hónaljamhoz és anyakamra. Az ijedtség persze sokkal nagyobb volt, mint a baj. A vérszívók ugyanis egyáltalán nem ártalmasak, sőt. Gyorsan leszedtük egymásról a kis vérszívókat és mentünk is tovább.  Nem sokkal később egy újabb trauma ért. Megcsípett valami, amitől az egész karom bevörösödött és égett. Már a végrendeletemet fogalmaztam fejben, meg a sírfeliratomat, de Rippi próbált megnyugtatni, hogy valószínű csak egy darázs csípett meg, de biztosra ő sem tudta. Alig egy óra múlva már csak a csípéshelye látszott, és a fájdalom is elmúlt.  

A barlang egyik bejárata (itt töltöttük az éjszakát)

Végre megérkeztünk a barlanghoz. Több ezer négyzetméter lehetett és 30-40 méter belmagasságú. Ijesztő volt arra gondolni, hogy ott töltjük majd az éjszakát és bármikor betévedhet egy vadállat. Sötétedés előtt még gyorsan lecuccoltunk, majd kaptunk egy ócska kis bádog edényt, hogy azzal mehetünk fürdeni. A barlang bejáratánál volt egy kis patak, a tállal locsoltuk magunkat és egymást. Miután végeztünk, nekiláttunk fát gyűjteni, hogy legyen elég tüzelőnk egész éjszakára. Megraktuk a tüzet bent a barlangban, megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Rippi gyertyákat rakott körénk, ha arra tévedne egy vadállat, ne merészkedjen közelebb. Azzal nyugtatott meg minket, hogy egész éjszaka ébren lesz és vigyáz ránk. Így is volt. Énekelt, és táplálta a tüzet. Nem sokat tudtam aludni, borzasztóan melegem volt és minden apró zajra kipattant a szemem. Másnap ismét útra keltünk. Elefántok nyomába eredtünk, követtük a lábnyomokat és az ürülékükből próbáltuk meg kikövetkeztetni, a közelben vannak-e még, de sajnos nem láttunk egyet sem. Az ebédszünet egy patak partján volt. Amíg Rippi főzött, mi napoztunk és fürödtünk, ruhában és bakancsban persze, mert a víz elég zavaros volt, nem tudhattuk mi van a lábunk alatt. Evés után már csak néhány órát kellett gyalogolnunk, hogy a folyóhoz érjünk, ahol már várt minket a csónak és annak kapitánya. Az arcunkra volt írva, az elmúlt két nap gyötrelme és varázsa. Nem olyan volt a dzsungel túra, amilyennek elképzeltem, hanem annál sokkal jobb.

Sajnos végül sem elefántot, sem tigrist nem láttam, de az esőerdő lenyűgöző látványa és hangulata mindenért kárpótolt. Ez a két nap ráébresztett az emberi teljesítőképesség és akaraterő legyőzhetetlenségére. Egy számomra tejesen idegen környezetben, szokatlan éghajlati körülmények között, kilépve a komfortzónámból sikerült végigcsinálni a túrát. A megpróbáltatások ellenére, bármikor végigcsinálnám újra. Sőt! Legközelebb már talán az egy hetes túrára nevezek be.